Egy játékkal indítanám a mai estét, vajon honnan is vettem a ma este elfogyasztott bort, aminek a hátasa alatt írom a bejegyzést. Az öt euró alatti boros polcról avagy a három euró alatti boros polcról. Kommentekben várom a megfejtést.

Ma nem fáradtam el annyira, mint tegnap, valószínűleg, mert nem vette el minden energiámat a lányok rendszabájozása, ma egész kulturált mederben folyt a nap. Gaudi megkedte az első munkanapját itt, íme:

Ezennel bemutatom a halószobánkat is.

Én a lányok előtt ébredtem, ami már eleve jó volt, hogy kicsit össze tudtam magam szedni, mielőtt meghallottam volna a szokásos kérdést, amitől minden létező szőrszálam az égnek áll: ma mit csináluuuuunk?? Úgyhogy jól indult a nap. Általános hajmosás következett a reggeli után (pisztáciás joghurt, nyaaaammm!), majd igyekeztünk mihamarabb elhagyni a lakást, hogy Gaudi tudjon dolgozni, és bicajjal és görkorival újra a Giardino Pubblico felé vettük az irányt. A sarkon nagy elánnal jött szembe velem egy pasas buongiornozva, de nekem azért kellett pár másodperc, míg leesett, hogy a moldáv szomszéd az, aki így örül nekünk reggel 10-kor. (Nem tudom amúgy, hogy mit gondolhatott, mert én a kezemben egy wc kefével a másikban meg egy óriási nejlon zacskóval rohantam a két gyerek után - a wc kefét ki akartam dobni, de fogalmam sincs egyelőre, hogy hol van a kuka az utcán, a nejlonban pedig Flóra görkoris védőfelszerelése volt). A parkozás nagyon jól sikerült, kb. 5 percenkét jött oda valaki Flórához a görkorit megbámulni vagy megfogdosni, de Flóra már érti, ha megkérdezik tőle, hogy hogy hívnak, válaszol is rá, majd Eliza is rögtön odapattan, hogy "Én Eliza". Szóval ezalatt a délelőtt alatt több idegen gyerekkel/felnőttel dumáltunk, mint Pesten egy hónap alatt.

Ebédre hazamentünk, szerencsére Gaudi már főzte a pasta-t, úgyhogy ez is gyorsan lement, majd Eliza ki is döglött, de mikor Flóra is bemászott hozzá aludni, akkor felébredt és nem is aludtak el, borzalmas ez az egy szobában délutáni alvás, nem bírnak magukkal, úgyhogy azt hiszem, hogy ezt nem fogom erőltetni tovább.

Délután Eliza szülői értekezlete volt, ami azt hittem, hogy ilyen nyílt nap is, és hogy a gyerkeknek is lesz valami program, hát tévedtem... száraz szülői volt, de kb. mindenki hozta a gyerekét, szóval azért kötetlen hangulatban telt, a két lányom negyven percig kb. egész jól bírta, leszámítva, hogy Eliza kommentálta magyarul a dolgokat, hogy "az az óvónéni nem szép" (természetesen az az óvónéni lesz az övé), meg "sokat beszél", stb., szóval van előnye annak, hogy nem értik a nyelvet, amit beszél.  Amúgy túl sok újdonság/ meglepetés nem ért, kedvesek nagyon, viszont a beszoktatás elég lassú tempóban fog haladni, eleve Eliza nem jövő hétfőn kezd majd, hanem cask szerdán, és akkor is csak egy-egy órát lesz bent, és majd utána többet... összesen két hét lesz a beszoktatás. Hát remélem nekünk rövidebb lesz, nyilván ez a gyerektől is függ, mennyire veszi jól az akadályt. Az ovi amúgy elég nemzetközi, szerintem több a külföldi, mint az olasz, de persze ez nem baj, csak érdekes. Kelleni fog neki kötény is, amit végig hordanak bent, és a reggeli kenyér lesz gyümölccsel. Csak, hogy a magyar ovikhoz képesti különbségeket említsük. Ja, és lesz egy sri-lankai nagyon szimpi óvóbácsi, aki vallást fog tanítani. Amúgy azt hiszem ez Elizának nem lesz, mert még a beirakozásnál ki kellett tölteni egy kérdőívet, hogy akarunk-e vallást vagy sem (Flóránál is ugyanígy). No szóval az ovi parkolópályán van szerdáig, pedig Eliza nagyon cuki volt odafelémenet mondta, hogy izgul, hogy találkozik az ovónénivel, és hogy már várja, hogy kezdődjön az ovi. Remélem nem volt csalódott. Amúgy teljesen el van kanászodva, az utóbbi egy-két hétben tiszta rebellis ez a kis boszi, én nem tudom mi van vele, remélem nem fajul tovább a dolog. Ja és valószínűleg holnapra meg fog betegedni, mert egész nap tüsszögött... megint a lyukban aludt éjjel és most nem ébredtem fel, hogy visszarakjam az ágyába.

A szülői után elmentünk egy kínaiba, hogy a kidobott wc kefét pótoljuk, vettünk is kettőt (10,5 euró) - végérvényesen itt ÉLÜNK és nem turisták vagyunk.

Annyira szépen sütött a nap, hogy a tervezett mosoda helyett (van mosógépünk csak pár nagyobb darabot akartunk kimosni ott) lementünk a mólóhoz, Gaudi és Eliza bicajjal, én meg Flórával rollereztem és vittünk szendvicseket és ott vacsiztunk meg a parton. Hú, nagyon szép volt és annyira jó volt suhanni a rolleren és visszafelé a naplementés fényekben nézni a házakon a megcsillanó fényt. Meg-meg álltam, hogy felhívjam Flóra figyelmét is erre, de ő csak a tegnap látott kéregető embert kereste, aki elbújva egy szőnyeg alatt valami csőrrel kerepel és kéreget. Borzasztó félelmetes, de mindkét lány tátott szájjal nézte. Szóval nagyon jólesett ez az este és kicsit áthatott az az érzés, mikor Firenzében voltam egy hónapot, hogy akkor is így jártam végig először az utcákat, rácsodálkozva a fényekre, épületekre, illatokra, hangulatra... valahogy teljesen más érzés, mint, amikor turistaként sétál az ember egy helyen.

Az esti fények, bár nem nagyon jön át:

 Buona notte!

Nem fogok hazudni, totál hulla vagyok. Továbbra is számolom vissza a perceket az iskola és az ovi kezdésig, mindenkinek jó lesz egy kis ritmus és távollét a másiktól. Ez a nap se volt kevésbé fárasztó, mint a tegnapi, de élményekben gazdag, és eddig élvezik a lányok. Talán túlzottan is, mert pl. a délutáni alvást nagyjából bojkottálták. 

No szóval az első éjszaka rendben lement, mindenki kiütődött viszonylag hamar, én az éjjel közepén felkeltem valamilyen indíttatásból, hogy ránézzek a lányokra, és bakker Flóra megvolt, de Eliza nem volt az ágyában! Hát totál pánik fogott el, a sötétben és félkómában sehol se találtam, aztán megláttam hogy bekúszott az ágy mögött lévő lyukba (az előző napi bejegyzés utolsó képjén lehet látni, hogy ott van egy nagy lyuk), és ott szundikált édesdeden. Hát rohadtul nem bírtam kiszedni, úgyhogy Gaudit is felkeltettem, hogy segítsen. Régebben csinált ilyet, hogy leköltözött a földre, de szerencsére már rég, most úgy látszik az új lakás padlóját is fel kellett avatnia.

Reggel jó korán keltek (najó, relatíve... bocsi azoktól, akiknek 5-kor kel a gyerekük), de nekem ez is elég volt, főleg a tegnapi proseccozás után... Eliza rögtön fel is avatta a wc-t és a bidét végre, úgyhogy írtó boldog volt. Gaudinak kellett kicsit dolgoznia reggel, úgyhogy addig mi valami reggelit próbáltunk összekaparni, hagyjuk, hogy mi lett a végeredmény. Aztán elindultunk bevenni a centro-t, így:

A Piazza dell'Unitá és a Molo Audace nincs 2 km-re tőlünk, de Elizának már visszafelé ez meghaladta a képességeit, úgyhogy ledobta az agya az ékszíjat, üvölte tette meg a hazafelé vezető utat. Pedig azért elidőztünk a mólón, nagyon chill volt. 

 Természetesen a Canal mellett megtaláltuk a tegnap látott kürtőskalácsos bódét is. De volt egy csomó másik náció standja is, illetve különböző olasz régiókból sajtok, felvágottak, édességek... de mi még mindig az otthonról hozottakat fogyasztjuk. 

Gaudi és Eliza így elindultak visszafelé szép lassan, mi meg Flórával találtunk még egy nagy kiállítást a Piazza dell'Unitán, ami nagyon érdekes volt, bár tömegnyomorban kellett mindent megnézni, de Flóra tökre érdeklődött. Ilyen találmányok voltak kiállítva, amiket ki lehetett próbálni.

Ebédre pizzát toltunk a Giardino Pubblicoban, amiről már írtam.

Utána a csak félig sikerült délutáni alvás alatt én takarítottam, Gaudi meg Aldiban és Lidlben volt, hogy felmérje a kínálatot. Kapott is pár finomságot jó áron, pl. fél kiló isteni koktél paradicsomot 2 euróért. Illetve a vacsink legfontosabb hozzávalója a féláru MAGYAR SZALÁMI (csak a nevében magyar, az ízében köze nincs hozzá, viszont Flóra vagy 5 szeletet bevágott belőle, úgyhogy már megérte):

 No szóval a délutáni alvás/ takarítás/ bevásárlás után elindultunk a strandra (Barcola). A strand tőlünk busszal kb. negyed óra a 6-os busszal. Odafelé még kellemes, de visszafelé iszonyú tömött szokott lenni és ritkán is jár sajna (mint minden jármű Olaszországban), de pl. hétvégén egy lyukasztott jegy 4 óráig érvényes. Mi nem is voltunk annyit, úgyhogy simán megúsztuk 1-1 jeggyel. De majd azért beruházunk szerintem egy bérletre, csak még ezt se térképeztem fel rendesen. Barcola még mindig szuper, mi nagyon szeretjük. Nem egy klasszikus tengerpart, hanem ilyen beton, de sokan láttátok is, már, mások meg remélem fogják, úgyhogy erről most nem regélek. De irtó jó a hangulata. A víz nem volt a legmelegebb, de mindannyian úszikáltunk, Elizát nem is lehetett kivenni, pedig a hullámok kb majdnem nekivágták a parti szikláknak. Na az volt a napom csúcspontja, mikor elmehettem egyedül úszni 10 percet. Mert persze a játszón már ment a harakiri, megállás nélkül vegzálták egymást, mi meg csak néztük, ahogy a többi szülő olvasgat, meg zenét hallgat, miközben a gyereke kiegyensúlyozottan mászókázik, hintázik... no erre a szintre szeretnénk eljutni. De ez nem holnap lesz.

Vacsi időre értünk haza és a felső szomszédot próbáltuk még becserkészni egy ismerkedésre, de sose nyitott eddig ajtót. Elég jó lenne ha nem lennének felettünk. Vacsira a már fentebb említett csodát ettük egykét isteni sajttal. Kitettem már terítőt és alátétet is, kezd formásodni a lakás. A lányok kidőltek hamar és én is bár még azért letöröltem egykét polcot a konyhában, biztos, ami biztos. De pihennem kell, holnaptól Gaudi őrült tempóban nyomja a melót, nekem meg nyakamba kell vennem az itteni ritmust a két lánnyal. De we can do it. Mindenesetre jó volt ez a mai nap, egy kis turistáskodós nyaralás az új városunkban. 

 Amúgy ez a kis online naplóm tisztára olyan mint a '95-ben írt svájci nyaralásunk alatti naplóm, a stílusum és a szépírói vénám mit sem változott. Remélem még fejlődök azért. Bár amennyi időm van most erre az írásra, így esténként félkómában, örülök, hogy ennyi kitelik tőlem. Nem teszem most magasra a lécet semmivel kapcsolatban.

No ez csak egy kis szösszenet az új parkunkról, eléggé lelkesek vagyunk, mert nagyon szép, rendezett, közel van és irtó zöld.

Van benne egy tó rengeteg teknősbékával, pingpongasztalok, óriási pingpong élettel, játszótér, szobrok, hatalmas fák felcímkézve, és egy parkőr is, aki köszönget mindenkinek. Mondjuk ma már megismerkedett velünk, mert Eliza a tó szélén ugrándozott, és ránkszólt, hogy oda nem szabad kimenni. Érdekes, hogy ezért szól és azért nem, hogy a teknősöket etetik mindenféle szeméttel (bár lehet, hgoy épp tekikaja volt). A játszó része lehetne nagyobb, mert a gyerek mennyiség enyhén szólva sok ezekre az eszközökre, de végülis a gyerekeket nem szokta zavarni a tömeg, engem annál inkább. Van szabadtéri mozi is, meg kora reggeli jóga (ezt még nem térképeztem fel, de ami késik, nem múlik!). Ja és még vannak órási sirályok is, kb. ilyen nagyobb testű kutya méretben, a mai pizzás ebédünknél eléggé közel merészkedett egy ilyen példány, egykét lepattanó reményében. Minderről a képes dokumentáció:

Az első ebédünk ma a gigászi sirállyal:

Amúgy prosciutto crudo-s pizzát ettünk, 6 euróért és isteni volt.

Na ezt nem is ragozom, valószínűleg ezer kép és ezer bejegyzés lesz még erről a parkról, ami amúgy egy átlag embernek valószínűleg halál érdektelen, de a két boszival az oldalunkon nekünk egy ilyen hely alap követelmény, a többi mind mellékes.

Amúgy a lakásunk ablakából is látszik, íme:

Megérkeztünk Triesztbe! Az új nappalinkban ülök enyhe festékszagban, Gaudi meg lement megnézni a szombat esti dörgést a helyi Ráday utcában. Ja, a címünk Via Andrea Rapicio, 7, Trieszt. Hogy még jobban valósággá váljon ez az új lakcím, még otthonról - az Ikea helyett - rendeltem is pár ruhát ide Kínából, biztos, ami biztos. Na de térjünk vissza a mai napra. Szóval elhagytuk a kis Gálya utcai lakáskánkat... természetesen úgy Maribor környékén nyilalt belém a felismerés, hogy a mélyhűtőt elfelejtettem kipakolni, benne két kincs - egy bontatlan parmezán és egy nádudvari szalonna! De Mamiék visszamentek érte és remélem elfogyasztják majd jó étvággyal. Hát elég rossz volt tőlük elválni, mert odajöttek reggel még egy órácskára, elköszönni meg elvinni a maradék cuccokat (köztük pár liternyi töményet és pár liternyi pár éves vörösbort - csakis, hogy enyhíthessék bánatukat), mondjuk nem is számítottam másra... de hősiesen próbálták állni az elválás nehéz perceit, meg persze én és a lányok is, de rossz volt nagyon. :( Valahogy anyatejjel adtam át a két kis boszinak a szüleimhez való ragaszkodást. Na jó, nem, ez a szüleim sok-sok 'munkájának' az eredménye.

Az út sima volt (háztól házig több megállóval 6 óra 45 perc), a lányok is ügyesek voltak, persze volt forgalom, de játszóztunk egy picit Maribornál, Eliza aludt is majdnem egy órát, úgyhogy nem panaszkodhatok, bár azért az utolsó órában bevetettem az aduász rágcsát:

Triesztben az első dolog amit megláttam egy kürtőskalácsos stand volt a Canal mellett, valami street food show lehetett vagy mi... no comment.

Aztán persze egy tüntetés miatt le volt zárva a fél belváros, aminek következtében nem tudtuk megközelíteni a lakást, úgyhogy Gaudi kitett minket, mi pedig hárman gyalog közelítettük meg a kecót, a már fentebb említett Ráday utca utánzaton keresztül, ahol hömpölygött az aperitivozó tömeg, a zene, a fagyi, a piadina, szóval durr bele a közepébe. Úgyhogy gyorsan én is beszereztem a lányokkal ezt:

Asszem szentelek majd egy külön rovatot a proseccoknak is.

A lakás nagyon kis otthonos még a sok doboz és fejetlenség ellenére is, jó lesz itt élni azt hiszem. A konyha kicsi lesz szerintem, de majd valahogy áthidaljuk ezt a problémát.

Gyorsan bemutatkoztunk a szomszédoknak is - felkészítve őket, hogy hangosak a gyerekek - egy moldáv pasas és a családja lakik a mi folyosónkon, nagyon jófejnek tűnt így elsőre. Egy évre terveztek jönni, már 15 éve itt élnek. A nettó három perces beszélgetés után Eliza már puszikat dobálva vált el tőle.

Miután a lányaim ugyanúgy kb öt perc után szerepjátékozni kezdtek a lakásban, mintha otthon lennének, gyorsan leszabadultunk megnézni az új Nehrunkat. Egy hatalmas park, kb mint egy botanikus kert, van benne pici tó, teknősökkel, egy csomó pingpong asztal, és egy játszó, ahol kb annyi gyerek volt mint az egész 9. kerületben. No de majd erről külön írok, meg rakok fel fotókat. Olyan 2-3 kislány jött oda ismerkedni a lányokkal, és Flóra már meg is értette a hogy hívnak kérdést és ügyesen válaszolt is rá. No szóval első alkalomként örültem, hogy nem a szoknyám mellett állnak sírva, hanem jöttek-mentek, Eliza mindenkit elküldött a hintától, amivel épp hintázott. 

A parkban megvacsiztunk (még az otthonról hozott szendvicseket), aztán haza... Elizának a lakásban található két bidé tetszik a legjobban, úgyhogy többször felült, hogy ő most kakil, hogy utána kimoshassa a popóját vele. Hiába, mégis jó találmány ez a bidé, de hogy kettő egy 85 nm-es lakásban!!??!! Őrület. Mi meg Gaudival rohadtul nem tudunk orientálódni ebben a lakásban, a konyhát folyton a hálószobánkban keressük, iszonyú fura.

Az emeletes ágyuk nyikorog, úgyhogy még fent szenvednek, de Gaudi megjött, úgyhogy pattintom a proseccot. Később írok még a Giardino Pubblico-ról (=Nehru) is. Buona notte!

2022. szeptember 1., csütörtök. Elindult az iskola (mármint a magyar) és az ősz, jókis esővel. Mi átmeneti állapotban, még itt fizikailag, de már ott lelkileg és dobozilag... jókis hét volt, szocializálódtunk, meg én még gőzerővel intéztem, amiket kellett, és visszakaptuk Erikát is, szóval újabb nagyi vette át a frontot. De már nagyon mennék, azért ez a lebegő állapot senkinek se jó. Itthon márcsak a búcsúzások, amik szerencsére nem lettek sírósak (majd szombat reggel a szüleim!), hiába, ez itt nem valaminek a vége (és nem egy korszak lezárása, Fanni!), hanem egy új fejezet, és ami van, az folytatódik... csak egy kicsit másmilyen köntösben. Talán megszeretem a Skyepot is végre. No szóval mindenesetre én továbbra se bőgök és dramatizálom túl a helyzetet, nem megyünk messzire. Egyedül az a rossz érzés, hogy a számomra nagyon fontos emberek nem lesznek a közvetlen közelemben. Még ha nem is találkozunk sokszor, akkor is jó érzés a közelben tudni az embereimet. De valószínűleg ez az itthoniaknak sokkal nehezebb, mint nekem. Szerencsére nem mondják, vagy senki nem sír nekem, hogy jajmiértmentekelúgyfogtokhiányozni... sőt! Eszméletlen sok támogatást, bíztatást, és dícséretet kaptam az elmúlt időszakban, a pedikűröstől kezdve, a gyerekorvoson át, az ovistársakig, hogy már a közvetlen barátokról ne is beszéljek. Mindez hihetetlen erőt, önbizalmat és örömöt ad, és nagyon hálás vagyok mindenkinek ezekért a kedves szavakért. Köszönöm. Csak azt remélem, hogy az én drága szüleim is örülnek majd egyszer nekünk, azaz ennek a döntésünknek, és ők is meg fogják találni az utat hozzánk. Azért a lányok nagy motiváció! Remélem ez nekik is egy új fejezet lesz, amiben mégha ki is kell lépni a komfort zónájukból, de megtaláljuk a módját, hogy minőségileg együtt lehessünk, és kárpótoljuk valamennyire a hiányt. 

Már el is kezdődött a jövő hét szervezése, nem sok időm lesz ülni a dobozokon (és a babérjaimon). Megyünk majd nyílt napra az oviba, suliba, bankszámlát kell nyitnom, a nyelvi mediátorral szeretnék találkozni, és még a trieszti magyarok csoportból megismert családdal is talán összehozunk egy személyes találkozót. Hát dióhéjban. Jó lenne még tengerezni, de ahogy nézem, ott is beütött az ősz... 

Talán még ki kéne élveznem mégiscsak ezt az átmeneti állapotot, mert azért lesz izgalom jövő héttől... kezdek izgulni Flóra iskola kezdésén, és azon, hogy én találok-e munkát... de azt hiszem az izgalmaimat is tudatosan fogom felépíteni, és most első körben leszámolok Flórával, aztán jöhetnek az én paráim. Egyszerre egy is több, mint kéne.

No de holnap az utolsó nap itthon, még van mit összerakni, úgyhogy alszom.

A lányok így alszanak:

(ja, és Eliza itt a nagy változások közepette úgy döntött, hogy leszokik a cumiról... és nem kérte többé.) 

 Szombat reggel Gaudi, Bandi és Szandra levitték a cuccainkat Triesztbe, ahol a lakás átvétele teljesen simán ment, az ingatlanügynök délután már kikenve-kifenve várta őket, mert már igencsak aperitivo-time-ba hajlott az érkezés, hát fogyasztani kellett már azt az aperol sprizt-t, nem úgy van az kéremszépen... szóval átvették az olasz otthonunkat, ahol egy éjszakát aludtak is a dobozok között és ez alatt az idő alatt még nem derült ki semmilyen rejtett hiba, úgyhogy remélem ezután se fog. Én eközben a lányokkal a szüleimnél pihentem ki a költözés fáradalmait egykét pohár proseccoval... jó volt ott is picit elidőzni, és a régi szobámban aludni.

Flórával így integettünk Apuci után... azért itt egy kis sírást és hirtelen rámtört pánikot vissza kellett folytanom. Valahogy ez volt az a bizonyos visszafordíthatatlan pillanat, hogy akkor ezt most tényleg megléptük... egyszerre örömteli és szomorú is, de nem igazán tudtam megmagyarázni magamnak, hogy mi is... de hamar visszanyeltem ezt az érzést, és próbáltam inkább a felélegzésre koncentrálni. Meg arra, hogy semmi sem végleges, és hogy igazából csak az a fontos, hogy együtt legyünk egészségesen. 

ÍNo közelítünk egészen a mához, ugyanis két napja költöztettük ki az egész háztartásunkat Triesztbe... hát nem mondom, hogy könnyű menet volt, de megcsináltuk. Szerencsére volt időm rápihenni, mert 10 napot sikerült nyaralnunk Görögországban, ami valami mesésen sikerült, még úgy is, hogy azért gyerekekkel nyaralni nem mindig pihentető, de nekünk tényleg iszonyú jót tett. Szóval miután meglett a lakás aug. 1-jén, 2-án vagy 3-án örömmel vetettem bele magam a lakásunk felszámolásába, ami egészen az utolsó hétig töretlen lendülettel haladt is, mert nem feszültem meg benne, hol pakoltam, hol főztem, hol játszótéren voltam, hol szociális életet éltem... imádtam a szanálást, a számunkra feleslegessé vált dolgok eladását, a lányok és a saját ruháim kiválogatását. (Ezúton is nagy örömmel tölt el, hogy nem egy barátnőmnek okoztam ovációt a ruháimmal... ugye, Dóri?!) A dobozolás egésze rám hárult, mert Gaudi gőzerővel dolgozott, így őt nem is akartam ezzel terhelni, meg azért a szelektálás neki kicsit másképp is ment volna, mint nekem... a konyhai eszközök és tányérok beújságpapírozásánál azért kezdtem befonni a szemöldököm a negyven fokban, úgyhogy a tányérok bedobozolását rábíztam. A hétvégén majd kiderül, hogy jól tettem-e és egyben látom-e viszont az anyámtól kapott, még az ő nászútjukon vásárolt (?!) csodálatosan semmitmondó, ámbár szívünknek oly becses darabokat. Szóval majdnem az utolsó előtti hétig én egész nyugodt lelkiállapotban voltam, de akkor már kezdtem érezni a nyomást, hogy időre el kell készülnöm (amúgy is egy hétvégére is egy héten át pakolok, ezt a készségemet továbbra se sikerült magasabb szintre emelnem), közben Flóra is a szokásos mélyrepülésbe kezdett, úgyhogy minden egy jókis idegösszeomlás irányába mutatott. Azért a mélyponton átlendített egy Egek Fesztivál (igaz, hogy kisebb bulival, mint vártam, de mégiscsak csoda emberekkel) és a szüleim, akik legombolták rólam a lányokat. Így péntekre kész lettem. Pénteken Gaudi elhozta a szépséges furgont (ami azóta a szívéhez nőtt, pont pár perce közölte, hogy néha ki kéne bérelnünk egy ilyen autót :))))), és egy-két tiszteletkör után (Göd, Ürömi utca) elkezdődhetett a pakolás. Ezúton is köszi Dávidnak, az egyetlen segítségünknek ebben a projektben, hogy lecipelt jópár nehéz dögöt egykét gumicukorért és borzalmas jégkrémért cserébe. A délutánt hárman nyomtuk végig, Gaudi, Flóra és én, aminek következtében másnap olyan izomláz volt a combomban, hogy nem bírtam lépcsőzni. Hiába, harmadik emelet, lift nélkül. No de a lényeg, hogy kész lettünk, minden befért (a szobainas kivételével), és este még meccset is tudott nézni Gaudi.

Íme néhány kép a dobozolásról és már a furgonozásról...

 És így nézett ki a végstádium (Réka szerint már enyhe őrület látszik az arcomon):

Tehát kiköltözünk Triesztbe. Ezt már szinte mindenki tudja, azaz mostanra szerintem tényleg mindenki, mivel egy hét múlva költözünk. Hogyan is jutottunk ide? Visszagondolva az elhatározás már régóta érlelődött, de idén áprilisban vált véglegessé, azt hiszem nem kell magyarázni miért... és azóta szervezzük, tervezzük, intézzük, csináljuk, és most ott tartunk, hogy megyünk. Azaz a cuccaink már ott is vannak tegnap óta. No hát kicsit hihetetlen, hogy ez valóban megtörténik, azért is ötlött fel bennem ez a gondolat, hogy írjak, mert így talán én is jobban átélem, megélem ezt a változást, és nem csak sodornak az események. És ti is olvashatjátok, hogy mik történnek velünk... bár lehet, hogy baromi unalmas lesz - mint ahogyan Gaudi előreveítette, és lehet, hogy senki se fog olvasni - mint ahogy a testvérem előrevetítette, hogy ő tuti nem, no de azért én mégiscsak elkezdem, aztán tart, ameddig tart.

Szóval áprilisban a választások utáni reggelen felhívtuk egymást Gaudival és egyszerre kimondtuk a végszót: költözni kell! Akkor pánikból indult el ez a dolog, hogy innen menekülni kell, de persze időközben ez a pánik lecsillapodott és bejött mellé egy ugyanolyan erős érzés, a kalandvágy. No meg persze az, hogy a lányoknak adhassunk egy új helyet, egy új nyelvet, kultúrát, világot, stb... Tudom, áprilisban sokaknak megfordult a fejében a költözés gondolata, de a nagy többségnél ez úgy is maradt, mármint gondolati szinten. Nekünk nem. Úgy voltunk vele, hogy elindítjuk ezt a dolgot, és ha halad, ha különösebb erőfeszítés, stressz és ellenállás nélkül sikerül haladnunk, akkor az azt jelenti, hogy menni kell. Gaudival nagyon egyetértettünk és nagyon erősítettük egymást ebben, szerintem ez nagyon kellett ahhoz, hogy tényleg elérjük amit szerettünk volna. Nem én találtam ki, és nem is ő, hanem együtt. És Triesztet is együtt. Egy-egy fél gondolat erejéig eszünkbe jutott más úticél is, de semelyik se volt a befutó, csak Trieszt. Amúgy ez volt az első külföldi város, ahol együtt nyaraltunk 13 évvel ezelőtt, nagyon romi. És a nászutunk is itt volt tavaly, még romibb. 

Szóval elindítottuk ez a projektet... az első lépés nekünk az volt, hogy a lányoknak legyen intézmény, ahova járhatnak. Utána a többi. Nem írom le ennek a procedúráját, mert már így is kezd Gaudinak igaza lenni, pedig ez még csak az első bejegyzésem harmadik bekezdése... no szóval mindenhol nagyon kedvesek,segítőkészek és befogadóak voltak, és különösebb bürokratikus huzavona, várólista, oktatási hivatali szám, lakcím és egyebek nélkül is sikerült Elizának ovit, Flórának pedig sulit találnunk, ráadásul egymás melletti épületekben. Hogy milyenek lesznek arról majd remélhetőleg lesznek bejegyzések szept. 12-e után... ezen majd mégcsak most kezdek el izgulni, eddig a kiköltözési mizéria volt a terítéken. De eddig bárkivel beszéltem mindenki eszméletlen jófej volt és gyerekközpontú.

Sokaknak (ottaniaknak is) furcsa volt, hogy először az intézményekkel kezdtük és csak utána kezdtünk el a munkán és a lakhatáson gondolkozni, mert mindenki szerint az intézménybe kerülés a legkönnyebb. Tény, hogy könnyebb, mint itthon, de azért ott sem végesek a helyek, szóval utólag is jó, hogy így csináltuk. A következő lépés pedig az volt, hogy Gaudi megtarthassa az itthoni munkáját távból, mert neki most szeptemberben van az eddigi projektjének (amin kb 3 éve dolgozik) az élesítése, szóval nem akarta otthagyni.... erre is igent mondtak.

A legnehezebb dió a lakáskérdés volt, amivel nagyon sokat szenvedtünk... végülis csak egy lakás tulaja okézott le minket, amibe most költözni fogunk. Nehéz ott lakást bérelni, mert 1. nincs sok kiadó lakás, 2. diákoknak szeretik kiadni (jobbak az adózási feltételek), 3. az olasz törvények a családot védik, így ha beteszed a lábad egy lakásba, onnan elég nehezen tesznek ki, szóval a tulajok nem igazán szeretik családoknak kiadni a lakásaikat. Voltak jobbak, de ez elhelyezkedésileg nagyon szuper lesz. 400 méter az ovi/suli, kicsi nyugis utca, egyik végében egy park van (Giardino pubblico - kb mint a Nehru), a másik végében egy sétáló utca (Viale XX Settembre - kb mint a Ráday) , a lakástól két percre áll meg egy busz ami negyed óra alatt kivisz a strandra - szóval ez sok jóval kecsegtet. A bérleti díjat is lealkudtuk (700 euró + rezsi), az ügynök és a tulaj is jófej és segítőkész volt, úgyhogy aug. 1-jén erre is kimondtuk a végszót, miénk lett a lakás.

Nagy szerencsénk volt a saját lakásunk kiadásával is, Flóra egyik ovistársának az anyukája a Corvinuson dolgozik, és valahogy eszembe jutott, hogy megkérdezzem tőle, hogy nem ismer-e valakit, akinek kellhet a lakásunk szeptembertől. Hát ismert és kellett. 800 euróért ki is vette 10 hónapra egy nagyon kedves zágrábi srác, aki ösztöndíjjal dolgozik majd itt a Corvinuson.

Hú most ahogy ezeket így leírtam, magam is megdöbbentem, hogy mennyire pozitív a kép és mennyire tökéletesen klappol minden... most kezdjek aggódni, hogy majd valahol úgyis beüt a krach? Hmmm. Vagy egyszerűen ez már az olasz dolce vita? Nyilván ez mind nem az ölünkbe hullott, és sokat sokat dolgoztunk azon, hogy eljussunk oda, hogy most Gaudi épp tér haza a furgonnal Triesztből, én meg várom őt az üres lakásban. Szóval akkor ezzel magyarázom, hogy sokat tettünk is érte, de szerencsénk is volt. Bár a szüleim lehet, hogy jobban örültek volna, ha nincs. 

Na most megnéztem mennyit írtam, azt hiszem egy blogbejegyzésnek ez elég hosszú, és sokatok már tudja is ezeket a részleteket, azoktól bocsi. A következő egy képes beszámoló lesz a pakolásról, és a jelenről. Ez csak egy gyors összefoglalása volt az elmúlt fél évnek. És egy kis bíztatás azoknak, akik hasonlóban gondolkoznak, hogy igen, rövid idő alatt is meg lehet ezt csinálni. Két gyerekkel is. Az eredménye majd kiderül. De most úgy néz ki egyelőre, hogy jó lesz.