Tehát kiköltözünk Triesztbe. Ezt már szinte mindenki tudja, azaz mostanra szerintem tényleg mindenki, mivel egy hét múlva költözünk. Hogyan is jutottunk ide? Visszagondolva az elhatározás már régóta érlelődött, de idén áprilisban vált véglegessé, azt hiszem nem kell magyarázni miért... és azóta szervezzük, tervezzük, intézzük, csináljuk, és most ott tartunk, hogy megyünk. Azaz a cuccaink már ott is vannak tegnap óta. No hát kicsit hihetetlen, hogy ez valóban megtörténik, azért is ötlött fel bennem ez a gondolat, hogy írjak, mert így talán én is jobban átélem, megélem ezt a változást, és nem csak sodornak az események. És ti is olvashatjátok, hogy mik történnek velünk... bár lehet, hogy baromi unalmas lesz - mint ahogyan Gaudi előreveítette, és lehet, hogy senki se fog olvasni - mint ahogy a testvérem előrevetítette, hogy ő tuti nem, no de azért én mégiscsak elkezdem, aztán tart, ameddig tart.
Szóval áprilisban a választások utáni reggelen felhívtuk egymást Gaudival és egyszerre kimondtuk a végszót: költözni kell! Akkor pánikból indult el ez a dolog, hogy innen menekülni kell, de persze időközben ez a pánik lecsillapodott és bejött mellé egy ugyanolyan erős érzés, a kalandvágy. No meg persze az, hogy a lányoknak adhassunk egy új helyet, egy új nyelvet, kultúrát, világot, stb... Tudom, áprilisban sokaknak megfordult a fejében a költözés gondolata, de a nagy többségnél ez úgy is maradt, mármint gondolati szinten. Nekünk nem. Úgy voltunk vele, hogy elindítjuk ezt a dolgot, és ha halad, ha különösebb erőfeszítés, stressz és ellenállás nélkül sikerül haladnunk, akkor az azt jelenti, hogy menni kell. Gaudival nagyon egyetértettünk és nagyon erősítettük egymást ebben, szerintem ez nagyon kellett ahhoz, hogy tényleg elérjük amit szerettünk volna. Nem én találtam ki, és nem is ő, hanem együtt. És Triesztet is együtt. Egy-egy fél gondolat erejéig eszünkbe jutott más úticél is, de semelyik se volt a befutó, csak Trieszt. Amúgy ez volt az első külföldi város, ahol együtt nyaraltunk 13 évvel ezelőtt, nagyon romi. És a nászutunk is itt volt tavaly, még romibb.
Szóval elindítottuk ez a projektet... az első lépés nekünk az volt, hogy a lányoknak legyen intézmény, ahova járhatnak. Utána a többi. Nem írom le ennek a procedúráját, mert már így is kezd Gaudinak igaza lenni, pedig ez még csak az első bejegyzésem harmadik bekezdése... no szóval mindenhol nagyon kedvesek,segítőkészek és befogadóak voltak, és különösebb bürokratikus huzavona, várólista, oktatási hivatali szám, lakcím és egyebek nélkül is sikerült Elizának ovit, Flórának pedig sulit találnunk, ráadásul egymás melletti épületekben. Hogy milyenek lesznek arról majd remélhetőleg lesznek bejegyzések szept. 12-e után... ezen majd mégcsak most kezdek el izgulni, eddig a kiköltözési mizéria volt a terítéken. De eddig bárkivel beszéltem mindenki eszméletlen jófej volt és gyerekközpontú.
Sokaknak (ottaniaknak is) furcsa volt, hogy először az intézményekkel kezdtük és csak utána kezdtünk el a munkán és a lakhatáson gondolkozni, mert mindenki szerint az intézménybe kerülés a legkönnyebb. Tény, hogy könnyebb, mint itthon, de azért ott sem végesek a helyek, szóval utólag is jó, hogy így csináltuk. A következő lépés pedig az volt, hogy Gaudi megtarthassa az itthoni munkáját távból, mert neki most szeptemberben van az eddigi projektjének (amin kb 3 éve dolgozik) az élesítése, szóval nem akarta otthagyni.... erre is igent mondtak.
A legnehezebb dió a lakáskérdés volt, amivel nagyon sokat szenvedtünk... végülis csak egy lakás tulaja okézott le minket, amibe most költözni fogunk. Nehéz ott lakást bérelni, mert 1. nincs sok kiadó lakás, 2. diákoknak szeretik kiadni (jobbak az adózási feltételek), 3. az olasz törvények a családot védik, így ha beteszed a lábad egy lakásba, onnan elég nehezen tesznek ki, szóval a tulajok nem igazán szeretik családoknak kiadni a lakásaikat. Voltak jobbak, de ez elhelyezkedésileg nagyon szuper lesz. 400 méter az ovi/suli, kicsi nyugis utca, egyik végében egy park van (Giardino pubblico - kb mint a Nehru), a másik végében egy sétáló utca (Viale XX Settembre - kb mint a Ráday) , a lakástól két percre áll meg egy busz ami negyed óra alatt kivisz a strandra - szóval ez sok jóval kecsegtet. A bérleti díjat is lealkudtuk (700 euró + rezsi), az ügynök és a tulaj is jófej és segítőkész volt, úgyhogy aug. 1-jén erre is kimondtuk a végszót, miénk lett a lakás.
Nagy szerencsénk volt a saját lakásunk kiadásával is, Flóra egyik ovistársának az anyukája a Corvinuson dolgozik, és valahogy eszembe jutott, hogy megkérdezzem tőle, hogy nem ismer-e valakit, akinek kellhet a lakásunk szeptembertől. Hát ismert és kellett. 800 euróért ki is vette 10 hónapra egy nagyon kedves zágrábi srác, aki ösztöndíjjal dolgozik majd itt a Corvinuson.
Hú most ahogy ezeket így leírtam, magam is megdöbbentem, hogy mennyire pozitív a kép és mennyire tökéletesen klappol minden... most kezdjek aggódni, hogy majd valahol úgyis beüt a krach? Hmmm. Vagy egyszerűen ez már az olasz dolce vita? Nyilván ez mind nem az ölünkbe hullott, és sokat sokat dolgoztunk azon, hogy eljussunk oda, hogy most Gaudi épp tér haza a furgonnal Triesztből, én meg várom őt az üres lakásban. Szóval akkor ezzel magyarázom, hogy sokat tettünk is érte, de szerencsénk is volt. Bár a szüleim lehet, hogy jobban örültek volna, ha nincs.
Na most megnéztem mennyit írtam, azt hiszem egy blogbejegyzésnek ez elég hosszú, és sokatok már tudja is ezeket a részleteket, azoktól bocsi. A következő egy képes beszámoló lesz a pakolásról, és a jelenről. Ez csak egy gyors összefoglalása volt az elmúlt fél évnek. És egy kis bíztatás azoknak, akik hasonlóban gondolkoznak, hogy igen, rövid idő alatt is meg lehet ezt csinálni. Két gyerekkel is. Az eredménye majd kiderül. De most úgy néz ki egyelőre, hogy jó lesz.
